Volt már olyan érzésed, hogy fulladozol és nem hiszed, hogy
valaha is kapni fogsz újra levegőt? Hogy huzamosabb idő óta torlódik minden
rossz és egyszer csak lecsap? Gondoltál már arra, hogy ha sokat hallod, hogy „önállótlan vagy” akkor egy idő után az
átalakul valami sokkal rosszabbá? Érezted már úgy, hogy széthullik a családod?
Egy vagy két éve majdnem minden nap – de minden héten
biztosan – megkaptam édesanyámtól mennyire önállótlan vagyok. Ezt így sosem
értettem – hogy nála mit takar ez a szó –, mert főzni tudok (bár édesanyám nem
nagyon szokta engedni, hogy főzzek, mert „másra
van félretéve x és y”), takarítani szoktam, stb. Aztán megfigyeltem mikor
mondja ezt az ő kedvenc szavát.
Van nekünk egy amolyan egyezségünk, hogy minden páros napon
(kedd, csütörtök, szombat) én teregetek. Ez okozott néhány problémát ugyanis
sajnos néha kimaradt ez a mozzanat – bár korántsem csak a páros napokon
teregettem, hanem ahogy esik, úgy puffan alapon. Igen, tudom én vagyok a hülye
amiért ha nem vagyok otthon és úgy indítják/vár indításra a mosógép és nem
kapok üzenetet, akkor nem teszek semmit – merthogy miért nem tudtam én
magamtól?!
Ha az ember azt hiszi, hogy „jól van, biztos csak kimerült és emiatt kapta fel a vizet” majdan
egy hét elkerülés – nehogy a létezéseddel megsértsd – után olyanokat kapsz – a tesóddal
egyetemben –, hogy még az élettől is elmegy a kedved:
·
arra az anya által feltett kérdésre, hogy „Mit
szeretnél mondani?” NEM megfelelő
válasz, hogy „iskola” és „fejfás”, mert természetesen nekik ott a
munka és fejfájás szavuk. Itt meg vagy lőve, mert ha kiejtetted azt a két szót
akkor jön anya reagálása…
·
kapsz egy monológot arról, hogy nekik – mint szülők
– mennyi dolguk van (jelen esetben két nap is el lett mesélve töviről hegyig
amiben volt
munka-rohangálás-alkalmazottkilépésmentés-rohangálás-munka-kollégaszállítás-munka-fejfájás)
NEM ez nem azt jelenti, hogy
felhozhatod, hogy te meg hét órát bent ültél és meg szeretnéd írni a három
beadandódat, gyakorolnál az érettségire vagy esetleg befejeznéd a rajzod, mert
neked nem fél tízig kell dolgoznod (khm… neeeem)
·
megkapod, hogy „Bezzeg az osztálytársaid” és „Tudom, hogy az osztályodban xy-nak
és yx-nek például sok mindent kell csinálniuk” (illetve jelen esetben egy lélekerősítő
„nekem már ennyi mindent kellett
csinálnom: felsorolás”-t) NEM
erre nem jó válasz, hogy ők is el szokták néha felejteni, hogy náluk is szokott
kaotikus helyzet lenni, mert az anyád jobban tudja
·
természetesen előtérbe kerülhet az is, hogy nem
szólsz hozzá egy hétig, mert eddig jó taktikának tűnt nem kísérteni az ördögöt NEM ilyenkor nem szabad megszólalnod,
mert azzal csak tetézed a dolgokat (pl.: „este
már nem is köszönsz el puszival” stb.)
Nem gondolom, hogy 19 évesen arról kéne szólnia az
életemnek, hogy reggeltől estig mást se csinálok csak takarítok. Arról is ejtek
pár szót – mert ha az anyámnak elege lehet, akkor nekem is –, hogy milyen
majdnem felnőtt nőként degradáló szavakat hallani. Felhozta, hogy neki
tizennégy éves kora óta főznie kellett magára és legszívesebben mondtam volna
neki, hogy „Igen? Én is főznék, de amikor annak idején kedvem volt akkor meg
lett mondva, hogy mi mire van félretéve.” és ezzel körülbelül egy végtelen mély
árkot húznék magunk köré.
Egész kiskorom óta vagy azt hallgatom, hogy mit csinálok
rosszul vagy, hogy más gyerekek mit csinálnak. Mivel én vagyok a nagytestvér
így a kistestvér összes bűne is rajtam csattant – hiszen ő kicsi volt, „nem
csinálhatta” (bár a húgomnak mindig sokkal könnyebben bocsátanak meg). Már
kiskoromban is mondták, hogy minden meglátszik az arcomon – de akkor úgy
látszik mégsem. Ha dühös vagyok akkor két dolgot tudok tenni 1. csúnyákat,
nagyon csúnyákat mondok vagy 2. elkezdek sírni. Igen, nyugodtan lehet gyengének
nevezni, hiszen ez megfutamodás, de a másik véglet igen súlyos
következményekkel járna.
Irigykedve nézem azokat a korombelieket, akiket a szüleik
támogatnak és nem csak a rosszat látják. De, ha a mi családunkba elmondod ezt,
akkor visszakapod, hogy „ti sem szoktátok
megköszönni, hogy főztem” (megjegyzés: MINDEN ÁTKOZOTT ROHADT ebéd után megdicsérjük,
hogy finomat főzött).
Anyám azt hiszi, hogy nem veszem észre, hogy mi történik
apával – hogy mennyire aggódik, hogy állás nélkül marad – és, hogy nem veszem
figyelembe. De rohadtul téved ugyanis az édesapámért mindent megtennék – képes voltam
bevállalni a bűnbak szerepét most is, csakhogy ez nem volt elég. Rég nem arról
van szó, hogy nem teregettem ki…
Ja, igen! Hétfőn későn értem haza és amikor anyám hazaért
megkérdezte, hogy kiteregettem-e, mondtam neki, hogy nem mert nem tudtam a mosógép
elindításra vár-e vagy kipakolásra… MEGSÉRTŐDÖTT és itt jött az, hogy nem szólt
hozzánk, tehát a húgommal úgy döntöttünk akkor elkerüljük. Aztán ma kiderült,
hogy igazából már rohadtul elege van - és hogy csapkodtam aznap (nem igaz,
szándékosan semmit nem csapok be) és, hogy az üzenet ellenére nem tettem amit
kért (amit meg nem kaptam meg).
Hétfőn eljutottam arra a pontra, hogy el akarok költözni ma
pedig arra, hogy nem akarok itt élni. Sajnálom, hogy nem születtem egy
tökéletes – robot – gyereknek. Sajnálom, hogy ennyi fájdalmat okozok az
anyámnak és, hogy ekkora teher vagyok a szüleimnek.
„Menj be az iskolába és próbáld túlélni a
napot, hogy aztán otthon megint a negatívat kapd.”
Ezek miatt (mivel az életkedvem gyakorlatilag a nullával
egyenlő) ezért a blogon határozatlan ideig nem lesz friss – se a többin, mivel
nem tudnék mit írni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése