2014. október 30.

Blogszülinap

2 éves a blog
{2012. október 30. a blog megnyitja kapuit; 2012. október 31. az első bejegyzés}

Nos, elértük ezt a mérföldkövet is, amit én amúgy nem is nagyon figyeltem. Az ilyen „x éves blogom, juhé” dolgok sosem kötöttek le igazán, vagyis csak ezen a blogon nem figyelem, mert nem érzem társadalomközpontúnak. Úgy is gondoltam, hogy itt a szünet, ami alatt blogszületésnap van és akkor itt az ideje átalakítani megint egy kicsit a dolgokat – de a lépések nem úgy jöttek ki, úgyhogy ez marad jövőbeni tervnek. Október 30. szép őszi nap, blogszületésnap, Sleepy anyuja-születésnap, már-csak-egy-nap-október.
Két év alatt elég sok minden változott a blogon, például összeolvasztottam a könyves blogommal így megnövekedett a bejegyzések száma. Megpróbáltam kicsit rendszerezni a blogot nem sok sikerrel ugyan, de még nincs veszve minden. Eltűntek a barátaimról szóló posztok – csak elvétve írtam róluk – mivel ott gyökeres változás állt be. Szerelmes lettem, Brig is szerelmes lett – az, hogy melyikünk szívott nagyobbat remek találós kérdés. Sokat gondolkoztam, túl sokat. Megtanultam kódokat szerkeszteni – ami remek, ha valakinek van blogja és nem ér rá a tucatnyi design blog, tucatnyi elfoglalt emberkéire „várni”.
2013-tól egy tanárom is olvashatja a blogom, ami egy kicsit arra ösztönzött, hogy azért valahogy úgy írjak, ahogy „lehet”. Egy másik tanáromról meg gyakorlatilag egy életrajzi könyvet tudnék írni – hm, nem is rossz ötlet, még beleveszek pár tanárt és kiadatom a „Diák szemmel tanári életrajz” könyvet… nem, inkább mégse. Viccet félretéve: egy tanár látogathatja a blogom (Panna azt mondta, hogy majd ha vége a sulinak, akkor az egész tanári karnak mutassam meg, mert érdekeseket írok… hát marhára) és egy pedig elolvashatott egy bejegyzést, amit ide szántam.

2014. október 25.

Szomor56

Szomor56
{Részben teljesített}
A képen az útvonal és a szintmetszet látható.
A képeket készítette: Sleepy
A csoportképet készítette: egy polgárőr

2014. október 21.

"Felkészülésből jeles"


Nos, ugyebár én csütörtökön egy hosszabb sétára megyek, amivel egyre több gondolat jár - kezdve ott, hogy anyám most nagyon hisztis és így beszélni se lehet vele ergo még nincs megbeszélve semmi. Na, ez nem is lenne gond, mert már fel vagyok készülve a veszekedésekre, de a többi nehezítő körülmény már jobban aggaszt.
Hogyan (ne) készülj fel egy túrára?
1. Fázz meg! Nincs is jobb, mint percenként fújni az orrod különben megfulladsz. És, garantáltan több kalóriát égetsz a "hegyre fel" lépéseknél.
2. Üsd be a térded! Ha szeretnéd felmérni fájdalomküszöböd akkor remek lehetőség ez a verzió. Ügyelj, hogy másnap kék színű legyen az említett testrész és arra is, hogy csak két perc után (de onnantól kezdve állandóan) kezd érezni, hogy fáj. Nagyon hasznos, ha mazochista vagy, illetve szereted a nehezítő körülményeket.

2014. október 16.

Csütörtökök

Hy everybody!


Egy hét múlva ilyenkor én már nagyon remélem, hogy már nagyjából legyalogoltam 52 km-t és nagyon remélem, hogy tényleg ott fogok tartani, hiszen az azt jelenti, hogy sikerülni fog szintidőn belül teljesíteni. Hogy miről is beszélek?
Október 23-án én Szomorról fogok indulni egy túrán, ami 52 km hosszú és 14 óra a szintidő – ez azt jelenti, hogy kb. este kilenc óra körül kéne beérnünk. A kéne most nem azért szerepel, mert lehetetlen a teljesítése, hanem azért, mert úgy van megbeszélve a „csapattal”, hogy aki Sleepy tempójába megy az legkésőbb 13 óra alatt teljesíti – bár Sleepy erőteljesen hajt a 12 órás teljesítésben. Én, aki kb. 8 óra alatt teljesített több mint 30 kilométert – pontosan nem tudom megmondani, de 35 körül volt – csak úgy a semmiből, remélhetem, hogy az 52 is menni fog. Motiváció többszörösen is megvan, hiszen nem akarok lemaradni, szeretném Sleepyvel teljesíteni és szeretnék szintidőn belül beérni, hogy kapjak oklevelet meg kitűzőt meg mindent.
52 km. Rohadt sok, és még nem igazán sétáltam ennyit, igazából régen sétáltam egyáltalán valamennyit – jó, nem olyan régen, de régen voltam hosszú túrán. Szóval van bennem egy adag félsz is, ami megint csak összetett. Először is ott van a kudarctól való félelem, ami egyre erősebb lesz. Másodszor pedig, azért mennyivel másabb elmenni egy tapasztalt túrázóval elmenni túrázni, mint a családdal? (Abban az értelemben, hogy tudom elvben egy túrára mit kéne vinni, és tudom mit viszek én.)
Na, ma megkerestem Sleepyt, hogy akkor most tisztázzuk azért személyesen is az infókat, majd megkérdeztem azért, hogy „Hol is van a Széna tér?”. Kérdésemre a válasz egy szemöldökfelhúzás, majd egy tipikus „nem-pesti” válasz jött: „Azt hittem te tudod, hiszen… pesti vagy.” Frappáns reagálásom öt szóból állt: „De hát, az Budán van.” Szóval párbeszédünk első részéből kiderült mennyire fáradt (bár inkább csak kialvatlan) vagyok, s ezután minden csak „jobb” lett. Mindenesetre Sleepynek volt kedves kérdése is, ami valahogy úgy hangzott, hogy minden megvan-e a túrára, vagy adjon valamit – megnyerő válaszom biztosan biztosította abban, hogy én túlélem a túrát, ugyanis közöltem vele, hogy térképem nincs, de az általában nem szokott lenni nálam. Innentől kezdve szóba került a húgom, s hogy milyen kérdésekkel fogja Sleepy megszívatni őt, aztán szépen eltértünk a túrától és jött a földrajz. Az viszont külön történet.
Jelenleg még azt se tudom miben megyek, nemhogy mi kerül a táskámba, a táskámba ami még egy nagyon jó kérdés. Lesz itt olyan vita kérem szépen, mint annak a rendje – hiszen jön Húgica, anya és én. Húgicát és anyát letudjuk egy táskában, mert anyucika szereti, ha fél távot viszi csak a táskát – azt meg egy táskával könnyű megoldani. Viszont én, aki képes elvinni a legkisebb itthon található táskát úgy, hogy minden – szerintem – szükséges cucc benne van. Ami meg nincs, nos, habár Sleepy anno azt mondta „ne hagyatkozz arra, hogy a társnál lesz, mert én már sültem így fel”, annak ellenére most nagyon nagyvonalúan írt a résztvevőknek – szóval ki tudja mi lesz itt. Mondjuk azon mindig meglepődök, ahogy rólam úgy beszél, mintha már vagy négyszer teljesítettem volna a távot és amikor azt kérdezem, hogy menni fog-e ez nekem rávágja, hogy szerinte igen.
Nos, ezt csinálom én jövő héten, EZEN a túrán fogok végig kutyagolni. Utána olvastam és vannak beszámolók, amik ajánlják ezt a nagy távot olyanoknak is, akik még 30-40 km-t sem gyalogoltak – és habár én azt a távot közel legyalogoltam, azért más volt. Jaj, de félek.

~o.O~


Két hét múlva csütörtökön pedig – jaj, ez annyira izgi – a blog két éves lesz. Ez még nem tudom mit jelent, hiszen nincs ötletem mivel készülhetnék. Ha belegondolok milyen régóta blogolok és ez a blogom csak két éves… Meglepő, hogy már ennyi ideje írok a jelentéktelen napjaimról. Két éves a blog, lassan egy éve ismeri ToZó az elérhetőségét…

2014. október 11.

Tetoválás? + Hétvégém

Tetoválás
{Igen vagy nem?}
Szóval, úgy döntöttem leírom rövidke véleményem erről a művészeti ágról, mert engem egy ideje már foglalkoztat a téma. Tetováló művésznek lenni szerintem elég nagy kihívás és nagyon jó kézügyességgel kell rendelkeznie annak, aki ezzel pénzt akar keresni – én érthető módon, a kevéske rajztehetségemmel sosem leszek az.
Viszont az, hogy magamra varrassak valamit csábít – és a továbbiakban ezt fejtem ki bővebben!

2014. október 9.

How are you?

Tegnap volt egy naaagy gála műsor a 25 éves német testvériskolai kötelék miatt. Igen, ez egy ilyen jubileum (tudok én még mondani dolgokat, amik 25 éve történtek but I won't) és mindenki teljes extázisba volt, a német tanársereg és mindenki alig várta, hogy megnézhessék mit tudnak ezek a magyarok kihozni ebből a szép eseményből.
Én, mint ruhatáros kezdtem, majd lett belőlem kulcsos és végül mindenes - it was so funny... khm... nope. A végén már azért könyörögtem, hogy valaki adjon egy széket, amire leülhetek, mert teljesen kikészített a mindenhol ottlevés. Például a büfések nem nagyon szóltak az ott ólálkodó diákokra, hogy nem kéne mindent felzabálni az állófogadás előtt - így én intézkedtem, azaz éltem a "ha bármi van,a mit nem tudtok megoldni szóljatok" kéréssel, amit a büfébe beosztott tanár mondott. Nem sokról maradt le, és nem teljes szívemből hívtam ki, de ránk nem hallgattak. A teremben amúgy semmi levegő se volt, ezért tízpercenként kimentem - azok, akik az ablakokhoz közel ültek néha felálltak és odamentek az ablakhoz, viszont nem mindenkinek adatott meg ez a lehetőség.
Nagyon jókat nevettünk, és nagyon elfáradtunk. Én amúgy se sokáig bírom a tömeget - mármint azt a fajtát, amikor mindenki egy helyre tömörül -, és ez meg is látszott, mikor kiálltam a lépcsőfordulóhoz egyedül, hogy akkor majd ott nekem jó lesz. Odajött először Máté, akivel alig pár percet beszéltünk, amikor Sleepy is felfedezte a lépcsőforduló adta nyugodt-evési lehetőségeket, azaz beállt mellém. Innentől kezdve nekem nem kellett volna messze mennem, ha enni akartam volna - nem voltam éhes, úgyhogy csak egy pogácsát loptam a tányérjáról - mert az ő tányérja mindig tele volt. Pasi... Jaj, erről egy kicsit (mert Panna kérdezte miről beszéltünk, mire nem a valóságnak megfelelő választ kapta |nem Panna, nem a kiskecskék születése volt a téma|) beszéltünk: a dehidratáltságról; az alvásról, amiből neki kevés jutott, mert készülnie kellett az órákra/dolgozatjavítás; a délutáni alvásról, amire ő szoktatott rá engem, és felhúzta úgy a szemöldökét, ahogy szokta; MaZsoról, mert egyetértettünk abban, hogy kedves, de furcsa szerzemény; a telefonomról, mert küldött anyámnak egy SMS-t; a kajalopásról, mert lusta voltam elmenni és féltem, hogy valami tanárszerzemény elfoglalja a helyem ééés nagyjából ennyi, ja meg a pezsgőzésről, amit egyikünk se ivott. (Megjegyezném, hogy meglepődött szerencsétlen mikor odamentem elé és kezet fogtam vele, hát az a nézés mindent megért.)
Fél háromtól, negyed kilencig öröm volt mosolyogni és beszélgetni, hogy tudjam: másnap úgyse változik semmi, csak nem felelünk. Ez jó volt, de mondjuk ennyi volt jó a mai napban. Meg persze a csoki. És akkor most kicsit kitérek a mára.
Először is a mai megfigyeléseim (ráérek na, és szeretek figyelni):
  1. az iskola nem alkalmas egy bográcsozás előkészítésére, mert minden hagymaszagú lesz;
  2. MaZso ma kevésbé volt lelkes és lovagias - kihalnak a lovagok?! - pedig ő eddig mindig az a kettő volt.
  3. Sleepy valószínűleg - tipp! - a hátsózsebében tartotta a tollat, ami szabadjára engedte a tintát (ejnye én! hát hová téved az én szemem? Ja, hogy a lépcsőn előttem ment fel...)
  4. ToZó kb. annyira volt lelkes a mai délutáni programja miatt (ami nem tudom mi), mint amikor a "dolgozatíratós" szettje van rajta (értsd: ha az az öltözék van rajta tuti, hogy dolgozatot irat).
Szóval, ma amúgy szerintem a szokásosnál is hangosabbak voltunk, de ez abból is adódhatott, hogy tegnap későn értünk haza és nagyon fáradtak voltunk. Szóval amúgy se tudtak volna velünk mit kezdeni a tanárok, de így még jobban kiakasztottuk őket - vagyis csak azokat, akik nem vettek részt az ünnepségen. Szóval ilyen volt ez a nap, röviden... hosszan... na az hosszú lenne.

2014. október 7.

Elegem van

Elegem van
{Őszinte és kegyetlen}

Elgondolkoztam, sokszor, hogy megírjam-e ezt a bejegyzést és miután visszajött a gépem – sikeres újraélesztés, oh yeah – úgy döntöttem nem írom meg. Aztán R. írt, és felhozta, felhozta azt a témát, amit én nem akartam – mert miért akarna bárki is beszélni olyanról, amivel valaki mást is szóbahozhatna, nem jó értelemben?
Azt mondtam tavasszal, hogy akkor nem írok a barátaimról bejegyzést, mert ők nem szerettek volna a részesei lenni – szóval kb. az életemnek se, de ez más kérdés. És most eljutottam odáig, hogy A. konkrétan bebizonyította, hogy nem a barátom – a szomorú, hogy R.-rel annyira össze vannak nőve, hogy nem egy, hanem két barátomat is elveszítem.
Bejegyzés arról, hogy igenis van lelki terror, nem vagyok hülye és nem lehet palira venni. Elképesztő részletességgel.

2014. október 6.

Én és a technika

Előre is elnézést kérek a hibákért, de tabról nem éppen két perc minden egyes szót perfect leírni. 
Szóval, történt az, hogy tegnap rendetlenkedett a gépem, de gondoltam múló szeszélye a drágamnak. Hát, a szomorú helyzet, hogy nem reagál az újraélesztésre és kezd megőrűlni (igen, én tényleg egy emberként kezelem a gépem), ami egy számomra szönyű dolgot jelent: Dániel.
Mivel technikai tudásom a saját ilyesfajta ketyeréimre nem alkalmazható - mivel nem szeretnek engem - így kénytelen vagyok másra hagyni. Márpedig ami azon a gépen van minden kell, de tényleg. Rajta vannak a történeteim - a befejezett és a még fel sem került -, a verseim és minden emlékem. Továbbá mindenem, de tényleg, minden rajta van, amit kell csinálni illetve kellett... Az, hogy azokat hogyan és mire varázsoljuk rá - mert több kilobájtnyi adatot nem olyan egyszerű átpakolgatni.
Majd jelentkezem!

2014. október 5.

Colleen Hoover: Slammed - Szívcsapás

Colleen Hoover - Szívcsapás
Kiadó: Könyvmolyképző
Eredeti cím: Slammed




Apja váratlan halála után a 18 éves Layken lesz édesanyja és öccse legnagyobb támasza. Bár kívülről erősnek tűnik, valójában teljesen összetörik. Ekkor lép be életébe az új szomszéd, a 21 éves, jóképű Will, akinek a slam költészet iránti szenvedélye őt is magával ragadja. Bár az első pillanattól fogva közel kerülnek egymáshoz, egy szörnyű felfedezés már az első csodálatos randevú után kettejük közé áll. Mindennapi találkozásaik onnantól fogva fájdalmassá válnak. Küzdenek az egymás iránti vonzalmuk ellen, és szenvednek az őket szétszakító erők miatt. Csupán a költészet révén tudják őszintén kifejezni érzéseiket egymás iránt, és elképzelni egy olyan jövőt, amelyben a szerelem ünnep, és nem fájdalom.