Kirándultam Tatán

Tata

{2014. augusztus 15.}

Tata város Magyarországon, Komárom-Esztergom megyében. A Tatai járás központja. Az „Élővizek városa” és 2010-ben a biodiverzitás magyarországi fővárosa lett, így ismerve el a város kötődését a természeti értékekhez.

Látnivalók

Tata közepén az Öreg-tó terül el, partján áll a Tatai vár. A vár mellett az Esterházy-kastély áll, utána a Hősök tere következik, ahol többek közt az egykori zsinagóga és az I. világháborús emlékmű található. E mellett van a Tanoda tér, ahol a gimnázium és a kollégium található. Ettől távolabb Tata óvárosának központjában a Kossuth tér terült el, a Római Katolikus plébániatemplommal és a városházával. Ebből nyílik a Kocsi utca a református templommal, felette magasodik a Kálvária-domb, a kilátótoronnyal és a geológiai parkkal. A vártól északkeletre a tóvárosi városrész található az Országgyűlés térrel, ahol a Harangláb és a Kapucinus templom látható. Innen indul az Ady Endre utca a Kristály Hotellel, e mellett van az Erzsébet tér, ahonnan az Angolkert nyílik a Cseke-tóval a műromokkal és a kis-kastéllyal. A városban levő vízfolyások mellett, fellelhetők a vízimalmok. A város központjától (észak-északnyugati irányban) másfél kilométerre található a Fényes-fürdő.

forrás: wikipédia

Vár (nézz körül)

Angolkert (nézz körül)

Kálvária-domb (nézz körül)

Véleményem

{A képek ebben a részben sajátok!}

Ugyan már terveztem a nyár elején visszamenni a szeretett városba, de akkor az utolsó pillanatban az lemondásra került – akkor szomorú lettem és úgy tűnt le kell mondanom erről a tervről. Aztán csoda történt és Mesi – általános iskola ötödik óta, a Komárom-Esztergom megyei jutalomkirándulás óta egészpontosan az egyik legjobb barátnőm – azt mondta ő szívesen eljön velem.

Tehát augusztus 15–én vonatra szálltunk és kezdetét vette a kaland – ami ugye hosszú sétát jelentett, egészen pontosan 7 km-t tettünk meg egészében. Valamint szerintem megtaláltuk az összes lépcsőt – természetesen a kilátó után. Igazából azért mentünk oda részben, hogy kipróbáljuk a A Csokizót és profilképet készítsünk nekem – természetesen a fotózkodásból mindketten kivettük a részünk, és mindkettőnknek lett új profilképe. A csokis finomságok üzlete pedig, hm, mennyei.

Úgy döntöttünk először a várhoz látogatunk, mert Mesinek elég kevés emléke volt arról, hogy már jártunk itt – pedig itt szereztem meg tőle a pulcsiját anno. Közben persze megálltunk minden folyékony, a tóból távozó vízfolyásnál és percekig bámultuk – közben megállapítottuk, hogy minél közelebb vagyunk a várhoz annál magasabb a vízállás. Mikor már majdnem a várnál tudhattuk magunkat megláttuk a vízimalmot, ami annyira elvarázsolt – még így működésképtelen állapotában is –, hogy muszáj volt megörökítenünk.

Amikor megpillantottam a vár tetejét nem bírtam megállni és felültem a romokra, hogy fotó készüljön rólam, azonban hátranézve nem csak a várat, hanem pár idősebb férfit is megpillantottam – így gyorsítva elhagytuk a helyet. Innen már nem kellett sokat gyalogolnunk és elértük a várkaput, ahol szándékoztunk fotót készíteni, de a mellettünk álló turistapár nem vette a lapot, így arról le kellett mondanunk. Viszont toljuk el a vár című képet sikerült lőni – ennek örültem. Aztán jött a közös kép kérdése, ami nem teljesen úgy alakult, ahogy azt elterveztük – ugyanis röhögő görcs tört rám. Végül azért sikerült valamit alkotnunk.

Aztán természetesen én felmásztam a várfalra megint csak, ahova nem egészen biztos, hogy szabad – de ez engem a legkisebb mértékben sem gátolt meg. Így lett képünk arról, ahogy fent ülünk szinte a várfalon – de ezek már csak a romok, mármint az a rész, amire sikerült felülnünk.

A következő állomásunk a kilátó volt, ahova lassan felmásztunk – megszámoltam, csak 172 db lépcső található benne. Aztán percekig csak ültünk a magasban és pihegtünk, mert 2 km séta – nálam inkább lassú kocogás – után elég megterhelő volt ennyi lépcsőt magunk mögött hagyni. Aztán végül felálltunk és fotóztunk, mint az őrültek – én megpróbáltam tájképeket készíteni, Mesi is követte a példám, még a kezemet is megörökítette. És sikerült elfogadható közös képeket is eszközölnünk.

A kilátóból megmutattam többek között azokat a helyeket, ahova nem jutottunk el – mert tudtuk, hogy el kell érnünk egy vonatot – és meséltem még neki történeteket. Kerestünk házat, türkizkék színű házat – igen, Mesi úgy reagált rá, hogy felvont a szemöldökét és megkérdezte „Türkizkék?”. Aztán megmutattam neki, hogy mi a következő célpontunk – bár a táskámban hagytam a szemüvegem, így csak behatárolólag böktem valamerre, mert a fehér házat tudtam hol van.

Aztán következett egy újabb séta és közben a „meleg van, azt mondták eső lesz, miért van ilyen meleg” megszólalások, amik felüdítettek a hideginnivaló mellett. Végül csak elértük utolsó felkeresendő helyünket – bár, ha mondjuk kétnapos lett volna a kirándulás biztos elviszem Mesit az Angolkertbe – a A Csokizót.

Nem egy nagy helyiség, de a célnak megfelel – bal oldalt csokik, jobb oldalt pedig egy helyes kis öltöztető asztalra hajazó kétszemélyes ülőalkalmatosság asztallal. Középen is helyet kap két (vagy három?) asztal, de azok négyszemélyesek. Ami nagyon bejött, hogy lehet csokit kóstolni, ingyen – és a bónusz: bármelyik csokit megkóstolhatod, amelyiket szeretnéd és látod a bal oldali szekrénykén; ráadásul az eladó megkérdezi melyik a kedvenc csokid és abból az összes natúrt bemutatja, és még mesél is hozzá. Mesivel úgy döntöttünk jegescsokit iszunk – ha már az ígért eső sehol se volt – amit én fehércsokis kivitelben (ki gondolta volna…), Mesi tejcsokisban kért. Isteni finom volt, csak kár, hogy a pohár térfogata nem nagyobb.

Mivel lekéstük a 15:29-es vonatot így nem siettünk, s kezünkbe vettük a csokis receptkönyvet és nem bírtuk ki – lefotóztuk azt, hogy hogyan lehet házi csokit készíteni. Aztán a srác – igen, Tatán csak feketehajú, biciklis srácok élnek – észrevette, hogy nézegettjük a „Társasjátékklub” plakátot, majd elkezdtünk beszélgetni is arról. Aztán mutatott egy játékot, amiben Mesi csúnyán elvert többször is, végül nem volt időm túl sok revánsot venni, mert a 16:29-es vonatot el akartuk érni – hogy átmehessek hozzájuk medencézni.

A vonatról még láttuk, ahogy gyűlnek az esőfelhők, de aztán elszállt a kirándulós hangulat és pár perc múlva már Budapest levegőjét szívhattuk újra magunkba. És, habár azt mondtam édesanyámnak 18:00-ra otthon leszek ez nem sikerült, mert a vonat késett…

Még pár kép

{A képek ebben a részben is sajátok és össze-vissza jelennek meg!}