2016. június 22.

Kavargó gondolatok

Ezt a bejegyzést nem ajánlom annak, aki tudja, hogy magáról van szó. Mert még mindig írásban vagyok jobb, és a közelében egy értelmesebb gondolatom sincs. Üzenném neki, hogy felnőtt. Tisztelem, megértem a szavait, de elfogadni nem tudom őket – és ezt ő is tudja.

Míg írom, javítgatom, formába öntöm a készülő bejegyzéseket, addig talán elmesélem, hogy mik is kavarognak most a fejemben. Ugyanis az elmúlt hónapokban úgy érzem kezdtem idegronccsá válni – és most is anyám úgy keresztülnéz rajtam, mint a huzat. De valószínűleg megérdemlem, nem voltam itthon tegnap előtt egész sokáig.
A május-június azt hiszem éppen annyira volt meglepő, mint várható. Az írásbeli érettségik után ott álltam, hogy kéne kezdenem valamit magammal, de tanulnom is kéne – szóval elkezdtem munkákat lementeni, ahová szóbeli után terveztem jelentkezni. Az érettségi utáni első héten keddre meghívást kaptam pudingozásra. Éreztétek már, hogy a szívetek a torkotokban dobog és a gyomrotok összeszűkült, mégis enni mentek?
Most is azon gondolkozom, hogy jó ötlet volt-e május 10-én elmenni pudingozni (hülye kérdés: az volt), mert talán titkon abban reménykedtem, hogy valami világmegváltó dolog történik. De nem történt, csak egy icipici reménysugár kezdett el kúszni a gerincem vonalán. Ne, ne nézzetek cédának (ah, tudtam én, hogy egyszer felhasználom ezt az új keletű becenevem), mert tisztában vagyok vele, hogy párom volt, miközben bűnös gondolataim támadtak – olyanok, mint „Milyen lehet a fenek?” vagy éppen „Ha megcsókolnám kidobna-e”. És ilyenkor már javában az időzített szakításban voltunk Marcival – mert ő előre bejelentette, hogy várhatóan a nyarat már nem töltjük együtt.
Szóval 10-én keserű szájízzel, de hevesen verő szívvel tartottam haza – Istvánt feltelefonálva, mert úgy éreztem csak hozzá tudnék fordulni. Bántam, hogy annyi lehetőségem volt rá és mégse mondtam el Neki, hogy fáj nekem, hogy nem kellek neki és, hogy nekem viszont mennyire kell ő. Mert én nem vártam sokat soha, még tagadni és eltaszítani is megpróbáltam magamtól az érzést – minden nyáron gondolkoztam –, de vártam, hogy esetleg azt mondja nekem, hogy nagyon kedves lány vagyok, de menjek a pi*ba. De nem ezt éreztette velem.
Május 13-ára elhívott Láthatatlan Kiállításra, hogy ha van kedvem. És volt, aztán megtudtam, hogy jön az a lány is, akire féltékeny voltam – habár biztosan kedves lány volt, azért nekem összefacsarodott a szívem aznap. Szóval elmentem és egész jó volt minden – bár visszafele neki vissza kellett mennie. Visszafele én bementem az Árkádba, mert szerettem volna Túró Rudis fagyit enni, aztán lassan eszegetve – mert én elég lassan eszem – a lenti Libri kirakatában álltam és nézegettem, hogy melyik könyveket venném meg. Amikor kidobtam a kis papírpoharat, akkor láttam meg, hogy elmegy.
Nem akarok többé „Mi lett volna, ha…?” érzést átélni, és amikor meggyorsítottam a lépteim, hogy utolérjem nem számított, hogy a HÉV-ről át kell szállnom a buszra… Azért nem számított, mert úgy éreztem, ha nem teszem meg, akkor világ életemben bánni fogom. Szóval az alig pár perces séta a buszmegállóig éppen elég volt egy érzelmes vallomás megtételére. És amikor hazafele tartottam megint átfutott az agyamon, hogy:
Meg akartam csókolni.
Sokkal jobban éreztem volna magam talán, ha tagadja a dolgot – bár akkor is szétfeszített volna az a sok érzés belülről. De csak most jövök rá, hogy amíg én kétségek között vergődtem addig fogalmam sincs Ő mit érzett – de már ez sem titok számomra, kezdem átlátni a dolgokat. Néha abban reménykedtem, hogy őt is feszítse szét ez a hülye érzés – aztán jól veri majd a fejét a falba.
Május 28-án volt a nyelvvizsgám, valamint akkor került sorra a szerenád is. Az a nap, hát… Mondjuk úgy, hogy akkor kezdtem el aktívan gondolkozni, hogy mi lesz velem érettségi után. Akkor volt egy hete, hogy Marcival megegyeztünk, hogy érettségi után beszélünk. Akkor volt úgy, hogy minden rendben lesz… Szóval így tekintettem előre az életbe.
"mindent mondott csak éppen azt,
 amit hallani akartam nem"
Aztán elérkezett a június és vele együtt a szóbeli érettségi. Természetesen nem tudtam semmit – legalábbis az érzés pont olyan volt –, István azt mondta nem hisz nekem, mert mindig ezt mondtam. Sleepy meg mindent mondott csak éppen azt, amit hallani akartam nem. Aztán István azt mondta június 14-én délután, hogy nagyon haragszik rám. Június 16-án megtudtam, hogy miért: töriből szóbeli feleletemért, magyarból pedig tantárgyi dicséretben részesültem. Pedig én nem tudtam tényleg semmit. De hajtott a vágy, hogy bebizonyítsam, nem vagyok hülye – mégis, amikor kihúztam az irodalomtételt: Babitsot, amit nem akartam… Minden a jó szerencsén múlt. Meglett a nyelvvizsgám, amit bankett előtt tudtam meg.
A bankett után még jobban meg akartam csókolni. A bankett után minden kirakós darabka a helyére került. Na jó, nem minden darab, de már láttam, hogy mit fog ábrázolni a kép. Talán azt mondanám, hogy az volt az a nap, amire talán egész életemben – igazából az elmúlt három évben – vártam. Keserédes volt a befejezése, de azt hiszem tudom miért jó alacsony lánynak lenni: az az orr-puszi minden gondomat felejtette, illetve a homlok-puszik is.
Június 20-án pedig azt hiszem sikerült egy kicsit elengednünk magunk és tényleg beszélnünk. Bár nekem nehezen ment, azért egy idő után belejöttem. És amikor megkérdezte, hogy mindent megbeszéltünk-e akkor igen volt a válaszom. Mert mindent megbeszéltünk, de nem tettünk meg mindent.
És most itt ülök és ezeket a szavakat pötyögöm. Az érzések kavarognak a fejemben. Ez a kettősség. Ez a… Mindent megtettem, legalábbis ezt mondom magamnak, és ő is ezt mondta nekem. De akkor is kavarognak a gondolataim. Valaminek még kell történnie.
A minap olvastam egy bejegyzést Bia Joy oldalán, amiben arról ír, hogy az élet túl rövid ahhoz, hogy mindenféle felesleges dologgal törődjünk. Én pedig úgy döntöttem, hogy végre tényleg nem akarok több „Mi lett volna, ha” érzést – és már el is kezdtem ezen dolgozni. Szeretném, ha év végére a szép emlékes üvegem tele lenne – és szeretném azokkal együtt kinyitni, akik szerepelnek benne, bár nem mindenki lesz szerintem benne. Remélem azért, Sleepynek sikerül/t elintéznie a kulcsosházat Szilveszterre – és remélem, hogy mehetek, igazán jó ötletnek tűnt.

Nektek mik a terveitek? Felszabadultabbak lesztek? Miről szeretnétek hallani még?

2 megjegyzés:

  1. Hűha. Ezek a gondolatok nagyon elgondolkodtatóak és végül egyet kell értenem veled, hogy nagyon rossz érzés azon rágódni, hogy ha egy kicsit bátrabb vagy, mi történhetett volna.
    Nekem is van egy évfolyam társam, akibe már lassan 1 éve bele vagyok esve, de egyáltalán nem könnyű eset. Nehezen megközelíthető fiú és nem is vagyok olyan bátor, hogy megtegyem, de ezután elgondolkodom, hogy egy kicsit nyitok felé.
    Nagyon sok sikert kívánok neked és remélem, hogy nem bánsz meg majd semmit. Azt biztosan tudhatod, hogy én szurkolok nektek.
    xx ölel, Helena Z. B.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia kedves Helena!
      Mindig sokkal okosabban adtam tanácsokat másoknak akár fiú-ügyben, akár másban. Szóval mindenképpen ajánlom, hogy esetleg nyiss felé. Bár nekem kiskorom óta azt mondják, hogy a fiúnak kell nyitnia... nem a 21. században. Na, ne lerohand, hogy te 1 éve bele vagy esve - az azért mégiscsak fura lenne.
      Légy bátor, sok vesztenivalód nincs! Mert amit veszíthetsz az körülbelül csak egy "mi lett volna, ha" érzés.
      Köszönöm szépen, a soraid nagyon jól estek!

      Puszi:
      Stella L. Brandy

      Törlés