2017. február 1.

Második x

Mi újság kedves Unatkozó Utazók? Üdv itt újra!

Én utolsó szabad hetemet töltöm a szülinapommal, tele tervekkel. És mint láthatjátok megújult a külső. Erről gyorsan pár dolgot szeretnék megosztani aztán jöhet a bejegyzés. Szóval: lenyíló menü van és rajta vagyok az ügyön, hogy minden a helyére kerüljön. A fejlécen az én szuper kedves és szuper aranyos és cuki (és véleményem szerint – és őszintén? csak ez számít! – jóképű) barátom és év vagyok látható. Lesznek rendezett képek a „rovatokhoz”, amik így egységessé teszik majd reményeim szerint a blogot. Ha bármelyik link nem működik szóljatok, mert néhány bejegyzés címét átírtam és néha megváltoztatta a linket is.
Most pedig érkezzen a bejegyzés, aminek első felét tavaly írtam, de a többit már idén.


Második x


Lassan közeledve a második x-hez gyakran elgondolkozom dolgokon – ez a cikk, vagy nevezzük gondolkodásnak egy csütörtöki napom után fogalmazódott meg bennem. Kicsit magamról fogok beszélni, mert többek között így be tudom mutatni az emberek rossz szokásait.
Szóval, 19 éves vagyok, és már csak 132 nap van hátra, hogy hivatalosan is megszűnjön a tinédzser mivoltom – hiszen azok a tizenévesek, én pedig lassan kifutok a lázadó éveimből. Meg kell, mondjam, nem érzek sok változást, hiszen mindig is voltak a jövőmmel kapcsolatban elképzeléseim. Továbbra is szeretnék egy diplomát, aztán esküvőt, aztán gyereket – amiknek a maximum száma 4, lehetőség szerint egy fiú, egy lány mindenképp –, végezetül pedig még egy diploma jól jönne. Akkor mi a probléma?

A szüleim – igazából édesanyám – nagyon szeretik irányítani az életem, ami ellen én semmit sem tehetek. Miért? Nincs önálló jövedelmem – mivel nincs még érettségim és normális, hosszú távú munkát így nehéz találni – ennek következtében nem tudok elköltözni, s nálunk nagyon is él az a mondás, hogy „amíg nálam laksz, én parancsolok”. Így én néha depresszió közeli állapotot érek el (éltetek Ti már egy néha tinédzser beütésű anyával, akivel senki sem mer vitatkozni, mert akkor garantált a hiszti?), vagy éppen lázadok. Csakhogy, nekem a lázadás nincs megengedve, hiszen az a húgom reszortja – amióta barátom van, és nem töltök minden napot itthon folyamatosan azt kapom a fejemhez, hogy mennyire megváltoztam.

Az a nagy helyzet, hogy kezd kinyílni a csipa nálam.

De nézzük milyen adottságokat kaptam/örököltem: 165 centiméter vagyok 40-41-es lábbal (attól függ, mit veszünk), nincsenek nagy tejcsárdáim és az a hatszáz réteg vakolat is elkerül a mindennapokban. Örököltem egy lyukas dobhártyát, rossz fogakat (genetikailag rosszak), púpos hátat (olyan a tartásom, mint édesanyámé) és egy adag igazságérzetet.

Egyszóval, ha kilépek az utcára engem bizony alig néznek 14-nek.

Elgondolkoztam rajta, hogy elmegyek anyával egy olyan csajos napra, tudjátok, ahol van szépítkezés és minden egyéb – sajnos azonban az édesanyám túl elfoglalt és csak a húgomra ér rá, mintha én már nem is léteznék. Aztán mégiscsak sikerült egy jövőbeli ilyesfajta tervet megbeszélni – elvégre a masszázst is már lassan két éve beszéljük.

Azon a bizonyos csütörtöki napon a dohányboltban az eladó hölgy vagy százszor elmondta, hogy milyen fiatalnak nézek ki. Persze, nem vitatkozott a korommal mikor mondtam, hogy lassan két éve, hogy elmúltam 18. De az a nézés…

Mindig, mikor sétálunk Marcival a belvárosban érzem, ahogy néhány ember szó szerint megbámul és amikor az arcukra nézek azt látom, hogy nem értik. Nem értik, hogy egy 20+-os fiú mit akar egy alig 14 éves lánytól (az igazság: Marci majdnem egy évvel fiatalabb nálam). Vagy éppen azt a halk megjegyzést kapom, hogy „Ez is egy tipikus kis picsa”.


Nos, betöltöttem a 20. életévemet – sőt, tegnap a 21. szülinapomon is túlestem. Már nem Marci az, akit miattam néznek rossz szemmel, hanem István – be kell, valljam, hogy én nem látom őt annyival idősebbnek, mint az évek mutatják. Továbbra sem sminkelek és nincs állandó munkám – igen, még mindig itthon élek. Bár tavaly decemberben dolgoztam a Libriben, bár egy kicsit messze volt az üzlet ahol állást kaptam.

A születésnapomon rájöttem, hogy én igazából mindig is 20 éves akartam lenni. Nem 18, nem 19 és nem 21. Ez a szám engem megnyugtatott és boldogsággal töltött el. Már nem voltam tinédzser és eggyel közelebb kerültem a házasság-gyerek ideális koromhoz – ami nálam 23 és 25 éves koromra tehető. És lássuk be, az én koromban a legtöbben már javában az egyetem/főiskola padjait koptatják – meg stabil és boldog párkapcsolatban élnek, önálló keresetük van és saját lakásban vagy albérletben élnek.

A párom tegnap azt mondta, hogy ő már 2016. januárjában (2015. októberében kezdtünk beszélő viszonyban lenni) látta rajtam, hogy én érettebb vagyok a koromnál – mert megkérdeztem, hogy zavarta-e az, hogy fiatal vagyok abban, hogy adjon nekünk egy esélyt, nem zavarta. És én mindig is fiatalon akartam házasodni meg gyerekeket is – ugyanis egyáltalán nem vonz az, hogy 30 éves korom után szüljem az első gyerekem. Nem tudom, hogy a korombelieknek mik a terveik a 20-as éveikre, de remélem, nem én vagyok az egyetlen, aki a következők képen gondolkodik – lentebb kifejtem az én gondolkodásomat.

Szóval kezeket fel hölgyeim/uraim, ki gondolkodik még hasonlóan, mint én?

Első
Tudom, hogy az ember első pontban azt a szót várná, hogy diploma, de én 20 évesen kezdtem a főiskolát – mivel évvesztes és nyelvi előkészítős is voltam/vagyok – és így mire végzek 24 éves leszek. Szóval az első szó számomra nem más, mint a házasság.
Mindig is fontos volt számomra, hogy előbb házasodjak és aztán vállaljak gyermeket – sajnos a korombeli fiúk nem igazán így állnak a kérdéshez, szóval maximálisan mázlista vagyok az én nem teljesen korombeli párommal. Én olyan 23-24 éves koromban szeretnék összeházasodni életem párjával – ami eddig úgy néz ki, hogy be is teljesül, ugyanis várhatóan 2019 májusában szülői munkaközösség SzMKZs leszek.

Egy cikkben (x) azt olvastam, hogy nem jó nagyon fiatalon és nagyon idősen házasodni – az ideális kor a 32. életév. Ez számomra mondjuk olyan nem is tudom, milyen – az ilyen párkapcsolati kutatásoknak mindig is ez volt a problémám: mekkora korkülönbség volt a vizsgált párok között? Én 21 évesen úgy gondolkodom, mint a 33 éves párom, azaz nálunk akkor fokozott a válás-rizikófaktor? Mert azt elhiszem, hogy két 32 éves (vagy 32 és 30-32 évesek) párkapcsolata házasságügyileg stabilabb, hiszen idősebbek, de azért nekem ez nem teljes. Szerintem egy fiatalabb/idősebb pár is ugyanolyan esélyekkel indulnak – csak több időt tölthetnek együtt.

Mondjuk lehet, hogy bennem azért nincs semmiféle visszatartó erő, mert a párom nem velem egykorú – neki már van egy egzisztenciája, diplomája, lehetősége jó(bb) munkahelyre. Valamint bennem van egyfajta gondoskodási kényszer is – imádom a páromat sütikkel és szeretettel elhalmozni, és szeretnék róla és a majdani gyerekeinkről is még jobban gondoskodni.
Szóval, ha minden igaz én 23 évesen hozzámegyek a 36 éves számomra tökéletes álomférfihoz. És 2069-ben meg újraházasodunk – hiszen István azt mondta anno, hogy 2069-ben elvesz.

xxx

Persze azokat is megértem, akik ennyi idősen még nem vágynak házasságra. Teljesen reális gondolat az, hogy valaki esetleg ilyenkor még bulizna és tapasztalatokat szerezne. Őket is megértem, hiszen nagy általánosságban azért huszonévesen nehéz jól kereső helyet találni – bárki bármit mondjon, ha olyan az órarended a főiskolán, hogy nincs normális időben egybefüggő 6-8 szabad órád nem tudsz mit tenni, mert a 4 órás munkák valamiért nem elterjedtek.

A környezetemben is van csupa olyan fiatal – s a húszas éveit tapossa –, akinek még esze ágába sincs komoly kapcsolatba bonyolódni (ezt konkrétan ki is jelentette, most van barátnője). De nem mindenkinek ugyanazok az igényei és ez szerintem így van jól – abban az esetben, ha nem egy olyannal kerül össze, aki komolykapcsolatra vágyik, akkor szerintem boldog lehet, míg egy másik típusúval kicsit nehézkesebb.

Szerintem jó dolog, ha valaki a frissen megszerzett szabadságát úgy éli ki, hogy bulizik, utazgat és – hát lássuk be – féktelenül éli az életét. Bepakolni a haver kocsijába és elhúzni csapatostul valahova messze. Nekik is teljes lesz az életük és azoknak is, akik nem így gondolkoznak.

Második
Nos, a második ezen a bizonyos képzeletbeli listán a diploma. Nagyon nagy reményekkel élem az életem iskola részét ugyanis, ha minden jól megy – és miért is ne menne jól? – akkor a képzési időm vége az 2020. január 31. Nem fogok hazudni, az iskola nem olyan, mint amilyenre szerintem bárki is számított volna. Bár be kell vallanom, azért ragad rám ez-az – mégis a legtöbb tudást a páromtól szerzem be.

Az életemben mindenképpen fontos szerepet játszik ez a papír megszerzése – az informatika érdekel, tényleg, de én úgy tudom magam elképzelni, mint a párom – és ha úgy hozza az élet, akkor távmunkában mindenképpen el akarom kezdeni az egzisztenciám kiépítését.
Én mondjuk egy BSc diplomával ki leszek békülve – MSc képzésre informatikai területen nagyon necces menni, hacsak valaki nem szeret száraz anyagokat magolni.

xxx

Sokak szeretnének minél több diplomát – én is játszadoztam a gondolattal – és az életük jó részét arra áldozzák, hogy minél több és nagyobb szintű diplomát megszerezzenek. Ők nekem annyira nem furák – jó, azok, akik mondjuk már az ötödik diplomáját szerzik, azok már valami gonddal küszködhetnek, hogy a többivel nem sikerült befutniuk.

Harmadik
Mi más is lehetne, mint a gyermek? Félek is az anyaságtól – mert a terhesség része vonz és megrémít. Szeretnék kettőt biztosan – egy kislányt, egy kisfiút –, de egy harmadiktól sem zárkóznék el. Annyira tervezgetősek vagyunk a párommal, hogy már a neveket is kitaláltuk, de ez majd a jövő zenéje – remélem, hogy egyszer majd kibővül a blogom személyes része egy „Bővülő család” menüponttal.

Mondjuk ez még kérdéses, mert nos… Majd meglátjuk, hogy hogy hozza az élet, de a lényeg, hogy 25 éves korom körül szeretném az elsőt. Azt sem bánom, ha később vagy előbb jön – mondjuk a diploma után szeretném, de ha előbb szeretne jönni hát legyen, de csakis az esküvő után.

Negyedik
Az utolsó a listámon az egy OKJ-s cukrász képzés. Nagyon szeretnék fortélyokat eltanulni, aztán cukrászkodni, majd elvégezni még egy tanfolyamot, meg mindenfélét ahhoz, hogy megnyithassam a laktózmentes – és másféle mentességes – cukrászdám. Meg mindig is érdekelt a sütés-főzés, mostanság igazán rá tudtam kapni – most már a szüleim is engedik, szerencsére.

Persze én annak is nagyon örülnék, ha mondjuk ezt előbb el tudnám kezdeni – mondjuk főiskola utolsó félévében vagy akár évében, de ez igazán nem rajtam múlik.  De a remény hal meg utoljára és én kezdek egyre optimistább lenni.

(Azért nem szerepel utolsó pontként az „utazás” itt, mert azt már most is megteszem a párommal. Mert vele jó, vele tökéletes!)

xxx

Vannak olyanok, akik ezzel kezdenek – nem kell nekik diploma, inkább szakmát tanulnak, és aztán belevágnak a dolgos hétköznapokba. Őket én teljes mértékben megértem és tisztelem és egy kicsit irigylem is. Én is nagyon szerettem volna előbb elvégezni a tanfolyamot és aztán esetleg megszerezni a diplomát, de aztán külső erők „kényszerítettek”.

Kíváncsi vagyok, hogy milyen képzéseket végeznek el azok, akik úgy gondolkodnak, hogy egyáltalán nem akarnak diplomát – mert akik akarnak aztán, azoknak már lesz másmilyen papírjuk is. Meg úgy az is érdekelne, hogy mondjuk olyan szakma, amiből van OKJ-s képzés meg BSc képzés is, ott mi a különbség. Nem hinném, hogy olyan nagy lenne a különbség – talán csak a képzési idő?


Nektek mik a nagy terveitek huszonévesként? 
Szeretnétek fiatalon házasodni vagy még huszonévesen szeretnétek belevágni, mondjuk a családba, de csak a végén? 
Gondolkodtatok esetleg már azon, hogy hány diplomát szeretnétek? 
Vagy azon, hogy esetleg egy OKJ-s képzést is elvégeztek, mert azzal a papírral „többre” mennétek? 
És azon esetleg már gondolkoztatok, hogy hány gyereket szeretnétek?

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése