F.R.I.E.N.D.S

Egy örök téma: A választott családunk

Ugyebár a barátaink a választott családunk – mert őket ténylegesen mi választjuk úgy, hogy előtte/közben/utána megismerjük őket. Ők alakítanak minket, s mi alakítjuk őket – ez így van rendjén szerintem, hiszen egy, két, sok ember nem véletlenül lesz barát. Erre a helyzetre is – csakúgy, mint a szerelemben – igaz lehet, miszerint az ellentétek vonzzák egymást (számtalan példa sétál az utcán ezt bizonyítva).

Ez a bejegyzés azért született, mert úgy gondoltam ha már ez egy személyes blog, s ha már az ilyen bejegyzések után engem általában letámadnak nem érdekel – szubjektív véleménye mindenkinek lehet, s én úgy döntöttem (most már mindennemű megnevezés nélkül), hogy ezt így teszem. Úgyhogy fel vagyok készülve mindennemű veszekedésre illetve bármire, amire számíthatok a barátaimtól – annak ellenére, hogy ez egy szubjektív vélemény, amire nem számítok ocsároló, és „Ha tényleg így gondolod, akkor nem is kell barátkonak lennünk” hozzászólásokra.

Ha megkérdeznék, kit mondok barátomnak – csak így random az utcán –, akkor elkezdeném felsorolni azokat az embereket kikkel többször váltottunk már szót, s tényleg úgy gondolom, hogy ők azok. Ezek az emberek viszont egy következő alkalommal már nem biztos, hogy felsorolásra kerülnének. Ahogy egy ismerősöm mondta egy faramuci helyzetben: „A barátságok ennél sokkal többet kibírnak.” És akkor döbbentem rá, hogy „Hoppá! Ki is az kire tényleg számíthatok? Ki az, aki meghallgat és leállít?”

Szóval számvetésbe vettem a barátaimat, s rájöttem: nekem sokféle barátom – vagy ahogy egy barátom mondaná „haverom” –  van. A legjobb barátnőmet még mindig azt mondanám, akivel Tatán örök barátságot kötöttünk, s azt hiszem minden apróság – s nem is olya apróság – ellenére mi azért mindig ott vagyunk a másiknak.

De, hogy igazából milyen barátaim vannak?

Felemás. Érdekes. Más. Kedves. Önző. Változó. Vicces. Ott vannak.

Igen, lehet néhány szó erős, s talán még túlzás is, de én így látom. És nincs vele semmi problémám – vagyis néha de, de a „megszoksz vagy megszöksz” elvet vallom – hiszen ilyenek vagyunk, emberek. Viszont talán néha elszalad velünk a ló – igen, velünk, s nem velük, mert velem is ugyanígy megtörténik ez, nem vallom magam kívülállóban/becsesebbnek náluk.

Az én barátaim sokfélék – már abból is adódóan, hogy van kivel régen, soha, s minden nap találkozok/tam. S mégis, a barátaim nagyjából ugyanolyanok – vagy csak mi formáltuk át magunkat? Persze vannak dolgok miket nem értek, s valószínűleg soha nem is fogok – mert nem érdekem tönkretenni a kapcsolatokat olya kérdésekkel mikkel ezt veszélyeztetném.

Ha megkérdezik van-e olyan barátom, akivel tényleg mindenről beszélhetek és maximálisan megbízok benne és nincs egy csepp titkunk se, akkor azt mondom: nincs. Félreértés ne essék, vannak nagyon jó barátaim, s van a legjobb barátnőm is – de mégse olyan a kapcsolatunk… És ez hiányzik, de nem érzem a hiányát – minden percben –, mert a barátaim annyira különbözőek s mégis egyformák, hogy mindenkivel valami mást meg tudok osztani, s az már majdnem olyan, mintha egy ember lenne. Szóval valahogy így – nálam nincs igazából legfelsőbbrendűmindenelmondokneki barátom, nekem több barátom van, akiknél több apró információ van.

De, ha kicsit konkrétabb szeretnék lenni, akkor mégiscsak azt mondanám, hogy hiányzik az a bizonyos plusz. Arról a pluszról beszélek, ami kilencedik elején még ott volt, s mára már – az idő, s változás függvényében – megkopott. Az a plusz, ami miatt úgy éreztem tényleg egy csapat – nem is, a csapat – vagyunk. Oka mindenek van, természetesen, s ugyanolyan hibás vagyok, mint bárki más – mert nem fogom magamra vállalni az összes terhet, habár legszívesebben ezt tenném. Ez volt a múlt, s próbálunk a jelenre koncentrálni – ami szerintem mindenkit felüdít és felpezsdít.

Vannak barátaim kiket nagyon régen láttam, s mégis azt mondanám velük könnyebb beszélni bármiről, mint azokkal, akikkel minden nap érintkezek. Valószínűleg, mert velük sokkal több kitárgyalnivaló keletkezik a kiesett időben – de közöttük is van olyan, akivel például egy egészen más téma miatt még akár ezer és ezer témáról tudunk beszélni.

Nekem nem egy barátom van, nekem több van, és emiatt szerencsésnek mondhatom magam. Még akkor is, amikor a barátaim között többen erősebb barátságot kötnek – hiszen ők jobban hasonlítanak egymásra.

A barátaim jók, s mégis van, ami nem hagy nyugodni. Miért nem ismerik a levéltitok fogalmát? Nem az összes természetesen, de vannak, kiknek annyira mély a barátságuk, hogy szinte egy üzenetből esznek – és lehet, hogy ez nekik tök természetes, de a másik számára ez megalázó és gyötrő lehet. Hiszen utána miért akarnék megosztani bármit is az egyikkel – esetleg valami kérdéses véleményt a másikról amiben az egyik véleménye érdekel – ha a következő pillanatban a másik reagál? Nem azt mondom, kiakadtam – és igen, az utolsó cseppen csattant a mennykő –, de ha éppen az egyiknek kiöntöm a szívem legalább annyi tartás lehetne, hogy ne ossza meg a másikkal azon nyomban – és igen, azon a véleményen vagyok, hogy még akkor se, ha a másikról van szó. Miért? Mert levéltitok, mert nem tudja az egyik milyen az idegállapot, s, hogy mit terveztem – mert esély sincs megírni a másiknak is a véleményed, nyugodtabban, ha az letámad. S akkor, kiderült, hogy számukra – két jó barátom számára – ismeretlen a levéltitok fogalma.

Megtörtént, nem lehet rajta szépíteni – én passzivitásba fordultam velük szembe, mert nincs kedvem egy újabb fölösleges vitához, amiből – a nem egyenlő erőviszályok miatt, kettő az egy ellen – vesztesen kerülnék ki, bármit is mondjak. De amúgy nem érdekel, mert megtörtént és kész – hibákból tanul az ember.

Lerágott csontról nem mesélek, mert értelmetlen lenne – még akkor is, ha az is a barátaimhoz tartozik. Úgy vagyok vele, hogy mindenkiben látom azt, amiért a barátom – vagy legalábbis szerintem; én a barátaimnak mondom őket – és nekem ennyi bőven elég. Az meg idővel úgyis kiderül (mint a fenti eset tanúsítja), hogy kinek mit lehet mondani, s mit nem – valamint, hogy kinél lehetsz nem csak átlagos hangulatú, hanem esetleg feldúlt vagy nagyon vidám.

Vannak barátaim, akik mellettem vannak – ha nem is mindegyik mindig, de tudom, hogy ott vannak – és nekem ez néha bőven elég, néha meg nem. Köszönöm a barátaimat, köszönöm a barátságukat…

A barátok vagy változnak veled, vagy nem – és te vagy változol velük, vagy nem. Meg kell tanulni hasonulni, meg kell tanulni önállónak lenni. Meg kell tanulni a barátokkal bánni, hiszen csak így tud fejlődni az ember – máskülönben mi értelme lenne? Tengni-lengni elleni.

Interneten találkozni, s beszélni, MSN partikat nem feledni.

Valóságban összefutni, barátkozni, nem elfelejteni kalandozni.

Jól megválasztani, megszívlelni, a barátokért mindent megtenni.