2014. április 27.

Zoooo and Student day

Most úgy gondoltam, itt a hétvége, s habár csak egynapos még így is eléggé ki lehet élvezni – a sok tennivaló közepette. Bár a hétvégém valószínűleg kevésbé érdekes, mint a péntekem és szombatom. Ezért most nem is a vasárnapomról, hanem erről a két napról írnék egy kis beszámolót.
!A beszámolókban egyes emberek másik oldala is megmutatkozhat, amit szándékosan nem voltam hajlandó nem leírni, hiszen akkor értelmét vesztette volna az élménybeszámoló.!

Továbbiakban:
Zooo day
School – Student day


Zooo day

Az úton odafele

Nos, pénteken (2014.04.25.) elmentünk az Állatkertbe, amit a biosztanárnőnk szervezett. Én azért döntöttem el, hogy elmegyek oda, mert egy hónappal ezelőtt már voltam vele egy programon és nagyon tetszett – meg persze a csoki iránti fékezhetetlen vágyam se állított meg túlzottan.
Összejött egy kisebb csoport (18 fő), no meg a két tanár és együtt indultunk el az egyre terjeszkedő Állatkertbe. (Pont összefutottunk még a suliban húgommal és anyummal, akik a húgom miatt jöttek be. Nagyon vicces volt, ahogy anyu meglepődött a tanárokon.) Szerintem nagyon élvezetes volt már az oda út is, ha azt nézzük, hogy a HÉV-en csak a 11.c került másik vagonba (kemény három fő), és odakint szakadt az eső.
Mondjuk az oda úton engem csak az idegesített, hogy volt egy lány, aki szerintem (és nem csak szerintem) nagyon bunkó volt – semmire se volt tekintettel. Gondolkoztam melyik példát hozzam, és igazából az összes beszólását szegény földrajztanár kapta. Úgyhogy nem tudok példát hozni, mert azon kívül, hogy a beszólások amúgy számomra élvezetesek voltak (tekintve ezek nagy részét már magam is pedzegettem) csak a tálalás, meg a nyers modor voltak a visszatartó tényezők. Azonban még mielőtt valaki azt hinné, hogy a földrajztanár nem vágott vissza vagy épp megsértődött volna – ami szokása, de úgy látszik eme szokásával csak engem tisztel meg – simán semmibe vette az őt sértegetőt, no meg persze visszavágott (érett, felnőtt…). Eme negatívum után jöjjön minden egyéb.

A kvíz és eredménye

A biosztanárnőnk összeállított nekünk egy jó kis kvízt – s bár zuhogott az eső mindenki igyekezett megoldani – amiben megtanultunk latinul, illetve törhettük a fejünket, hogy vajon a tanárnő előző nap csak azért eljött-e az Állatkertbe, mert az első feladathoz tudni kellett mi hol van. A második feladatot én nemes egyszerűséggel a „Ránézek és kitalálom a feladatot” módszerrel oldottam meg, majd tudásom átadtam a többieknek is. S eme módszer elég sikeres volt, ugyanis későbbi tapogatózó kérdés után kiderült, hogy a megoldásom helyes, így nyugodt szívvel adhattam be a félig kitöltött lapot. Miért félig? Mert az idő lejárt, s nem volt visszamenni a „lóhoz hasonló állathoz”, amire amúgy még mindig nem jöttem rá micsoda. És természetesen a csokira szükségem volt, meg amúgy is hajtott a versenyszellem. (Megjegyezném, hogy nagy valószínűséggel én voltam az egyetlen, aki komolyan vette ezt az egészet és ez egy csöppet zavart – elvégre úgyse mentünk volna végig az egész Állatkerten, így meg kvázi kötelező volt, bár sok mindent nem láttunk a rohanás miatt.) Nyertünk, bár első helyezésünk osztott volt, mivel egy másik csapat is ugyanannyi pontot ért el – amúgy velük összedolgoztunk, szóval nem meglepő. A csapat mondjuk igen érdekes volt, mert volt egy tag, aki folyton csak azt mondogatta, hogy éhes és ki nem szarja le ezt az egész kvízt; a másik csapattag – R. – meg szerintem élvezte egy kicsit, bár néha tényleg zsarnokoskodtam.
A szatyor – amit mindenki meg akart szerezni, mert benne volt a csoki és minden -, a szatyor, amit eleinte a földrajztanár vitt időközben átvándorolt hozzám. Egészen pontosan akkor, amikor az a drága ember úgy döntött beköszön a rokonoknak – szóval, ő volt az egyetlen, aki bemászott az állatsimogatóba és ezt mindenki díjazta pár képpel. Nekem sikerült egy – véleményem szerint – nagyon aranyos/cuki jelenetet lekapnom, bár kicsit homályosan, mert mindketten (az ember és az állat is) belemozdultak. Igazából megmutatnám, de többek között sértené a személyi jogokat és tegnap még úgy volt, hogy ő szeretné kitenni az oldalára. (Jelezném ez eddig nem történt meg, szerintem ebben volt egy hátsószándék.) De a jelenetet – vizuális típusú olvasók kedvéért – leírom: az ember, kinek nevében benne van a kecske szó, s egy kecske kedvesen egymásra néznek, már-már elolvadnak egymás szemében. Ugye, hogy milyen jó kép? Amúgy a kecskékre még visszatérek, mert volt még velük kalandunk (és akkor ott Én elolvadtam).
Láttunk pávákat, amiket le akartam fotózni, s miközben lenyomtam a gombot a földrajztanár belesétált – igen, teljesen belesétált, én meg megfogtam a karját és visszahúztam, hogy megköszönjem neki. Onnantól kezdve azzal szívatott. Szóval a szatyor hozzám került, s én nem adtam vissza a földrajztanárnak, mert szívesen vittem. Aztán meg úgyis kapott ő is csokit, szóval örült, mint majom a farkának (milyen szép hasonlatokkal élek…) és mi is örültünk, mert mi is kaptunk csokit – úgy értem a két első helyezett.
A nagy eredményhirdetés után következett a csoportfotó, amin – vicces vagy sem – én egyáltalán nem látszok. Meg még többen vannak így vele, s többen nagyon is örülnek ennek. Az élmény megvolt, van bizonyítékom is, hogy ott voltam, a csoportkép meg most így sikerült… Ezek után a csoportocska két részre oszlott: a maradók és az elmenők. Nos, én megbeszéltem R.-rel – vagyis inkább közösen kérdeztünk rá, hogy maradunk-e –, hogy maradunk és megnézzük az Indiai házat. Viszont a maradók közül is többen arra vették az irányt – vagyis, inkább úgy kéne fogalmaznom, hogy a maradók egyöntetűen eldöntötték, hogy akkor együtt mennek.

A lázadók meghódítják a zsiráfokat

A lázadók öt főből állt – és szerintem, ha valaki más lett volna ott, vagy még eggyel többen vagyunk, akkor már nem olyan családias a hangulat. Tényleg a családias hangulat, na meg a tanárnélküliség érzése lengte át az egészet, annak ellenére (tudom, szemét vagyok), hogy a földrajztanár velünk volt. De, mivel ő is be akart menni az Indai házba, így hát természetes volt, hogy velünk jön. Szóval a csoportunk valahogy így nézett ki (zárójelben a későbbi megevezésük, beazonosítás könnyítésként): egy lány, akiről kiderült, hogy tök jó fej (L); egy fiú, aki basszus, nagyon okos (F); az egyik legjobb barátnőm R., aki a széttépet térképpel próbált tájékozódni (R.); egy tanár, aki biztos nem érezte magát tanárnak (tanár); valamint én, aki miatt megálltunk a játszótérnél (én vagy K.).
Kár lenne szépíteni a dolgokat, egyáltalán nem az Indiai ház irányába indultunk, mert L mindenképpen meg akarta simogatni a zsiráfokat (amiket nem lehet elvben) és ezért természetesen a varázshegy felé vettük az irányt. Nos, R.-rel mi azon a hegyen akkor másztunk át másodjára, csak második alkalommal a madarak között. Nos, az úgy nézett ki, hogy R. kijelentette ő nem megy ott végig, ezért megfogtam a kezét és kézen fogva mentünk. Aztán nem tudom miért, de azt mondtam neki „Nézd”, amire a tanár hátranézett és kinevetett – közben majdnem megfogtam a kezét… Szerencsésen túléltük a madarakat és folytattuk utunkat a zsiráfokhoz, közben pedig beszélgettünk erről-arról. Például a tevékről, amiket átköltöztettek a Holnemvolt Parkba, és arra a kérdésre, hogy „Át lehet menni?” én rávágtam, hogy „Majd.” és ezek után R. elmondta a tanárnak, hogy április végén nyit a park, a tanár meg nemes egyszerűséggel odavetette, hogy „Azt hittem K. csak agresszívan mondta, hogy majd, nem most.”. Nos, én akkor döntöttem el, hogy nem állok a tanárral szóba, amit neki is megmondtam – csak mosolygott (mert ő tudja, hogy úgyse bírom ki).  Végre eljutottunk a zsiráfokig, ahol L megsimogathatta a zsiráfot, kijavíthatta a tanárt, hogy nem zsiráfolni, hanem zsiráfogolni a tanár meg nem értette miért. Erre én felhoztam a lovagolni és tevegelni szavakat és így elfogadta. A tanár tartotta a tenyerét a zsiráfnak, ami vagy háromszor végignyalta a kezét, majd nem zsebkendőbe törölte, hanem a falba (pasi…). De, hogy mi a zsiráfokig mennyi őrültséget mondtunk és csináltunk, az egész banda jól elvolt.
Ezután mentünk volna tovább, ha nem érzem szükségesnek beszólni…

A lázadók és a játszótér rejtelmei
(Képek vannak, csak nem kerülnek fel így: mindenkinek a fantáziájára bízom a jelenetet.)

Szóval én beszóltam a tanárnak, hogyha van kedve játszóterezni menjen nyugodtan mi megvárjuk, sőt a táskáját is odaadhatja egész nyugodtan, vigyázok rá. A tanár fél percig gondolkozott, majd elindult… a játszótér felé. Hozzátette, hogy már rég járt itt és „kíváncsi”, szóval mi ezt megértettük és követtük.
Nos, zsiráfkedvelő-tanárunk az eső áztatta játszóteret megfelelőnek találta, így ott töltöttünk pár percet. Először nem mert ráülni az egyik játékra (rá kell ülni egy ülőkére, majd egy drótkötélpályán végigmegy), mert, hogy túl nehéznek titulálta magát, majd mégis úgy döntött, hogy de és nagyon élvezte. R. felült egy bálnára, én meg megkíséreltem felfutni mellé a bálna farok részétől – régebben ment, és nem láttam be, most miért ne sikerülne. Igen, elfelejtettem, hogy esett az eső. Mindenesetre a tanár felkonferált valami ilyesmi szöveggel: „És most következzen K., aki olimpiai bálnahátfutó!” Természetesen nem sikerült még csak elindulnom se, mert mindenki engem nézett – és nem bírom, ha néznek. Miután viszont úgy döntött a tanár, hogy inkább megpróbál felmászni egy kötél segítségével a hajó (nevezzük annak) oldalán. Nos, csúszott és ez motivált arra, hogy minél hamarabb felérjek. Majd onnan videóztam és fényképeztem, ahogy a tanár, F és R. miként mászókáznak.
Aztán én leugrottam a bálnáról, s felmásztam a mászókára – hihetetlen magasságba – és álltam és néztem, néztem és néztem F-et, hogy hova a ménkőbe mászott fel. Majd a tanár megkérdezte szeretnék-e képet. És én ránéztem és odaadtam neki a telefonom – természetesen elláttam instrukciókkal, hogy mit nyomjon le a fényképkészítéshez. Én nem érzem magam fotogénnek, de azon a képen legalább már a fejem tetszik – tud a telefonom, jó volt a megvilágítás, és azért a fotós is tudott valamit (ezentúl ő készíti a profilképeimet, csak ő még nem tud róla). A fotós, aki amint meglátta, hogy R. mit csinál odafordult és teljes szakértelemmel lefényképezte – csak arra nem gondolt, hogy a telefonnak kell egy másodperc, különben mást fényképez – így R. megúszta, és nem készült róla sztárfotó, amint épp majdnem hasra esik.
Ezek után viszont könnyes búcsút készültünk venni a gyerekek (konkrétan 14 év alatti gyerekek) számára fenntartott helyről. De azért még a tanárnak és F-nek sikerült megtalálnia a hintát és a tanár beleült F meg meglökte. Úgy sikerült meglöknie, hogy a tanár egész magasra felment és nem akart kiugrani. Konkrétan kijelentette, hogy menjünk nyugodtan előre, majd ő is jön, de biztosan ki nem ugrik. De mi kedvesek és aranyosak vagyunk, szóval megvártuk míg szerencsétlenkedik egy sort, majd R. irányításával továbbindultunk. A Mérges házban eltöltöttünk egy kis időt, leginkább versengéssel – a „ki ér előbb ahhoz a gombhoz” nevű játék abszolút nyertesét nehéz lenne kihirdetni, de elég ügyesen elhappoltuk a másik elől a lehetőséget.

A lázadók, s két céljuk: Indiai ház és Állatsimogató
(Utóbbiról vannak képeim, azonban csak néhányat teszek ki.)

Nem sokára, sikerült elérni eredeti célunk, ami szerintem kevésbé volt nagy kaland, mint az addigi út – persze azért a fiúk bebizonyították, hogy pasiból vannak. Hiába nem vagyok oda a sztereotípiákért… Ugyanis van ott egy kar, aminek az a célja, hogy megmutatja, mennyire vagy erős – ezt különböző állatok állkapcsának erősségéhez viszonyítja. Arra ment a harc, hogy ki az erősebb – igazából vicces volt nézni, ahogy erőlködnek, hogy elérjék az aligátort, de nem sikerült nekik. Amit mi lányok úgy díjaztunk, hogy továbbhaladtunk.
Elmentünk a majmokhoz – azok a lusta dögök –, aztán F azt mondta, szeretne bemenni az állatsimogatóba így odaindultunk. Nos, mindenki bement, de R. leült a kimászó létrára, inkább kimaradt a játékból. Én meg megkaptam feladatnak, hogy videózzam le, hogy F-et letüsszenti-e a láma. Igen ám, de volt egy cuki kecskebaby, aki folyamatosan meg akarta enni a cipőfűzőm, s a tanár nem hogy segített volna (ha már megkért a videózásra), hanem még a kiskecskét védte. Persze aztán megszívta, mert a kiskecske az ő cipőfűzőjét is megtámadta, édibogyót sehogy sem lehetett levakarni, pedig a tanár nagyon próbálkozott. Aztán odamentünk a lámához mi is – bár L és én tartottuk a tisztes távolságot.
Miután R. bejött és a láma figyelmét felkeltette, inkább kimenekült – amit meg is értek, hiszen körbevették. Aztán megláttam/tuk a legédesebb, pici kecskét – a kis fehér elvarázsolta a tanárt, persze azzal nem szimpatizált, aki úgy gondolta a tanár kulacsa ezentúl közös.
Aztán L és én kimentünk R.-hez és néztük a fiúk mit csinálnak – szerintem feltett szándékuk volt, hogy az egyiküket arcon tüsszentse a láma… De a legjobb talán az volt, ahogy a tanár megcsúszott, és majdnem elesett és közben mekegett.
Még kint kicsit kecskéztünk, mert jöttek a kerítéshez. F pedig azzal szórakozott, hogy hátulról bökdöste a lámát, ki így tüsszentett. Ezzel szórakoztak pár percet, aztán végre továbbindultunk.
Még betértünk egy-két helyre – sajnos a tanár nem tudott végigmászni a farönkön az egyik házban, mert záróra volt, pedig sikerült rávennem. (Durva, majdhogynem bármit mondtam megcsinálta volna. Pedig én csak vissza akartam adni a szívatást.) Persze, rendes látogatókhoz híven szépen lassan igyekeztünk a kijárat felé. S végül, elhagytuk az Állatkert területét, záráskor. Utána pedig már csak a hazaút volt hátra.



Megvolt a rokonlátogatás is... :D


R.-nek legjobban tetszett: a lusta majmok és gorillák
A tanárnak legjobban tetszett: a zsiráfos rész
Nekem legjobban tetszett: az egész, amikor már csak öten voltunk

(idén lemaradtam, majd jövőre)
Student day

Péntek után következett a szombat, ami nálunk tanítás nélküli munkanap volt. Ami nálunk csak annyit jelent, hogy Diáknap. Tavaly kihagytam, mert akkor utaztunk Olaszországba, azonban idén megint részt vettem – akárcsak 9.-ben. Igazából ez a Diáknap másmilyen volt, mint az eddigi két évben és egy kicsit furdalt a kíváncsiság, hogy vajon jobb lesz-e vagy sem.
Az én véleményem: nem volt annyira rossz, de a szervezése egyáltalán nem sikerült olyan jól.
Igazából nekem leginkább a szervezéssel voltak problémáim – valahogy nem éreztem alaposnak. Jó ötlet volt a különböző típusú versenyfeladatok, csapatok ötlete, de például abban a csoportba, amiben én voltam (ppt-s) egyáltalán nem volt megadva semmi információ (azzal meg nem mentünk igazán sokra már a bejelentésnél sem, hogy „az osztályról kell” készíteni… ezen kívül semmit se mondtak róla) és ez rendkívül zavaró volt. Mondjuk azt az egész részt értelmetlennek tartottam, szerintem sokkal jobb ötlet lett volna, ha a Diáknapra az egész osztálynak kellett volna készítenie egy ppt-t – ez így viszont…
A másik – amit R. is felhozott –, hogy ez eddigi Diáknapokban az volt a jó, hogy a közös osztályprodukció összehozta az osztályokat. Igaz, ami igaz, nem sok osztály lelte örömét azokban, de szerintem jobb volt – bár lehet, hogy csak a szervezés hiányosságai miatt érzem így, nem tudom.
Amúgy tetszett, hogy megehettük a tortánkból a maradékot – nagyon finomat csináltak a lányok. Tetszett, hogy nem maradtunk sokan a végén az osztályból és így lehetett egy kis kajacsata is – ki veszi le előbb az marcipán kávébabokat. De az a torta tényleg isteni volt, s végre tudtam használni az ajándékom (igen, még csak most, de hát senki se vitt el túrázni…) és annyira jó volt, csak hát az volt ez egyetlen jó az egész napban.

Remélem jövőre jobb lesz a szervezés!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése