2014. október 25.

Szomor56

Szomor56
{Részben teljesített}
A képen az útvonal és a szintmetszet látható.
A képeket készítette: Sleepy
A csoportképet készítette: egy polgárőr



Véleményem
{Miért mentem el?
1: végre elmenni Sleepyvel túrázni
2: társaságot találni, akikkel jó lenni
3: motivációt szerezni, amiből kifogytam}

Mivel fent van Facebookon így mindegy, hogy egy emberrel több vagy kevesebb látja, nem?
Eljutottunk ide is, végre egy túra, amin hosszú kihagyás után részt vettem. Végre egy túra, ahol hozzám hasonló emberek vesznek körül – túrázók, akik szeretik is ezt csinálni. Aztán út közben elértem egy olyan pontra, ahonnan nem volt visszaút – egyenesen a kétségbeesés küszöbére értem, de erről majd a következő alpontban.
A túra maga nagyon jó volt, remekül meg volt szervezve és mindenki nagyon kedves volt. Elméletileg a szalagozás is mindenhol rendben volt és emiatt képtelenség lett volna eltévedni nekünk mégis sikerült. A hegyekkel, dombokkal én még mindig nem igazán vagyok kibékülve, de nem nagyon állítanak meg, mert ha én a fejembe veszek valamit, akkor teljesítem. Illetve jelen esetben csak majdnem.
Érdekes volt a túra, mert nyolcan indultunk együtt és heten a hosszabbik távon. Az első emelkedő után rögtön rossz irányba indultunk el, szóval plusz párszázmétert az nekünk meg se kottyant – itt kezdett el Sleepy mesélni a futásról, ami kitartott egészen az első ellenőrző pontig (Anyácsai-tó). Ami nagyon zavart minket az a sár volt, amire ugyan felkészültünk, de ami ott fogadott minket arra nem lehetett. Valahol az Anyácsai-tó után mi lányok egy picit lemaradtunk, de csak azért, mert 1, a fiúk rohantak; 2, mert nem akartak „csajos dolgokról” hallani. Ezek után beértük őket a Zsámbéki Színházi Bázisnál és onnan egy kis pihi után a lányok+Bence elindultunk, mert tudtuk, hogy nem lesz nehéz minket behozni. A Romtemplomnál értek be minket ahol összetalálkoztunk a takarítókkal, aztán uccu neki fel már megint egy dombra.
Elég meredek kaptatón sikerült megcsúsznom, aztán valahogy a sálam odakerült Sleepyhez és nem adta vissza, de nem is nagyon érdekelt, mert akkor már úgy voltam vele, hogy nem érdekel, csak érjünk már a következő ponthoz és akkor kezdtem el latolgatni, hogy én bizony átiszkolok a rövidebbik távra. Aztán sétáltunk, és sétáltunk és az Óriások lépcsője fantasztikus volt, csak az első lépcsőfoknál kellett a segítség, de nem volt gond. A gond inkább velem volt, nem ettem semmit, elment a kedvem mindentől – igen, igen elértem a holtponthoz – és egyszerűen elkezdtem szenvedni. Ez amúgy egy számomra is nagyon zavaró tulajdonságom, de általában elérem vele amit akarok – és általában nem tart túl sokáig, csak addig amíg valami édeset nem emelek a számhoz. Ami viszont már akkor is zavart az az volt, hogy Sleepy maradt le velem és ez két okból is nagyon rossz volt: 1; tudtam mennyire szeretne beérni szintidőn belül, hiszen azért mentünk, 2; neki szenvedni egyáltalán nem akartam, mert egy picinyke – tényleg apró – részem miatta ment el, vagyis inkább a nyári túrák hiánya miatt.
Ki mit lát a képen?
A rövidebbik (23 km) táv elágazása előtt még úgy voltam vele, hogy kiszállok és bemegyek azon, de aztán kaptam botot (thank you very much Sleepy) és csokit, szóval elindultunk a lányokkal mondván a fiúk úgyis beérnek minket – és itt én mentem elől és nagyon jó volt. Igazból tényleg majdnem mindenki beért minket kivétel Sleepy, aki valamiért lemaradt, majd egy tanya után nem sokkal ért be minket. Ott következett az első sár tenger, aminél elgondolkoztunk, hogy vajon ezen most hogy?! Persze megoldottuk végül és sikerült kiérni egy aszfaltos útra, amin már öröm volt végigmenni. Aztán mondtam, hogy én valószínűleg kiszállok a következő pontnál, mire Sleepy megkérdezte, hogy miért nem szálltam ki a 23-nál és akkor kapok ott kitűzőt. Neki és mindenki másnak is csak annyit tudok mondani, hogy azért nem, mert többet akartam menni, mint 23 és igazából én úgy voltam vele, hogy engem nem érdekel a szintidő én végigmegyek csak aztán mégse úgy alakult. Nem tudom, hogy Sleepy fejében mi futott át akkor, de valószínűleg az  „Ez hülye!” és „Nem rossz, teljesíteni akar!” keveréke lehetett. Mindenesetre remélem azért egy picit büszke rám és nem csak a kedveslovagias énje mondta tegnap, hogy pihenjek mert nem semmi dolgot csináltam…
Ittam pálinkát, pedig én nem ittam eddig pálinkát, mert a pálinkára én mindig úgy gondoltam, hogy nekem az túl erős. De ott ittam mézesalma pálinkát, aminek nem is volt igazán ereje és nagyon finom volt és segített tovább menni. Mondjuk jó helyen volt ez a fajta frissítés, mert utána bokáig-süllyedsz-sár volt ami igen sok ideget őrölt fel – mondjuk azt hiszem akkor már senkit se foglalt le annyira és Sleepy is megbarátkozott a gondolattal, hogy a lyukas cipőjén bemegy a sár. Ezek után következett a második legmagasabb pont, aminél sikerült elérni, hogy kettesben – később négyesben – maradjunk és remek témáink voltak, leginkább a csend. 
Aztán felértünk a tetőre és elhangzott az a kérdés, amit már az Állatkertben is megkaptam tavasszal: „Szeretnél egy képet Facebookra?”, természetesen igen. Később aztán két másik túrázóval folytattuk egy rövid távon utunkat és szereztünk marcipános csokit. Végre lett téma, ami – meglepő – a földrajz lett, mert onnan a srác földrajzból érettségizett négyesre, majd Sleepy mondta, hogy ő is és mintegy mellékesen megjegyezte, hogy én meg ötösre. (Ezt lehet írásba kellett volna kérnem ugyanis én jövőre fogom ezt meglépni – de király, hogy kinézi belőlem.) Aztán elsiettünk, de a téma maradt és tanultam is valamit, úgyhogy már megérte. Volt pár csúnya beszólása, miszerint én neki panaszkodok a tanáraimról, de ez amúgy nem is igaz – én csak történelemből kértem tőle segítséget és egyik tanáromról se szóltam semmit, sőt!
 Nagyon nagy hálával tartozom Sleepynek, mert olyat tett, amit szerintem nem sokan tennének meg – és habár ellenkeztem volna, neki nem lehet. Én kaptam túrabotot, ő kapott plusz egy táskát – ami ugyan nem volt nehéz, de azért mégiscsak egy táska – és megkapott még engem is.
Nem tudom, hogy ezt kudarcnak vagy sikernek könyveljem-e el. Nem tudom, hogy mi lesz ezek után és nem hány ember fogja nekem még azt mondani, hogy hülye voltam, hogy egyáltalán elmentem. Pedig a túra nagyon jó volt, minden jó volt, egyszerűen nem teljesíthettem volna anélkül, hogy valakit vissza ne húzzak – pedig én nem szoktam feladni a dolgokat. A célban mintegy öt óra alatt összeismerkedtem jó pár emberrel, akiktől kaptam tanácsokat és jókívánságokat és remélték, hogy találkozunk máskor is. Érdekes ez a túrázó közösség, nagyon nagy az egyben tartás és segítőkészség. Aztán végül befutottak a többiek is és hazavihettünk két embert, ami egyfelől jó volt, másfelől elszomorított. Bár én hoztam a formám, édesanyám meg se mukkant csak nevetett (neki ezért vagyok nagyon hálás).
Az, hogy a látott madárból – ami amúgy láthatóan emu volt –, hogy lett strucc majd kecske(!) azt még nem sikerült megfejtenem, de mindenesetre nagyon tetszett az a párbeszéd hármójuk között:
– Ez egy strucc?
– Nem, egy emu.
– A struccnak kopasz a nyaka.
– Akkor ez egy kecske.

Emléklap (33 km-t teljesítettem); és vettem pólót is
Másnapi gondolatok
{Kicsit lehangolt felfogás, azóta sikerült a jót látnom!}

Mit is lehetne mondani? Nem tudom, csak ülök az ágyon és zokogok, mert másra nincs erőm. Nem arról van szó, hogy az izomláz kibírhatatlan, mert korántsem az, nincs bajom a fájdalommal. A szívem viszont fáj, mert úgy érzem szégyellnem kell magam és ez az érzés úgy összeszorítja, hogy nincs más csak  zokogás. Tudtam mire vállalkoztam, de amit megfogadtam csúfondárosan elbukott - egyszer csak a végére kerültem és akkor döntöttem... Pedig én végig akartam menni, és ment is volna, de akkor kicsúszunk a szintidőből és azt meg nem akartam. De ne tudom jól tettem-e, mert így csak rosszul érzem magam és ez kegyetlen. Én nem szoktam feladni dolgokat, mert az olyan képmutatás... És akkor bumm! Sleepy megkérdezte, hogy nem ilyenre számítottam? Azt válaszoltam hogy nem, pedig az utolsó emelkedőre mennyit készültem... de sár volt, én pedig egy ideig jól haladtam, aztán mégiscsak hátra kerültem...
Fáj, mert úgy érzem szégyellnem kell magam, mert nem tudtam teljesíteni és ezzel annyi embert "átvertem"... Végig akartam csinálni és úgy érzem elbuktam, nagyon csúnyán. Most egy ideig asszem Sleepyt, valamint a több túratársat elkerülöm, mert különben összeomlok...
szerencse, hogy itt az őszi szünet, nem kell senkivel találkoznom és bájcsevegnem arról, mekkora egy marha vagyok. Nem is tudom miért, hiszen 33 km-t legyalogoltam belőle és mentem volna tovább, ha nem hátráltatom a többieket... De most úgy érzem, hogy mindenki gratulál és azt mondja nem baj, az a 33 km is szép, miközben én belül szenvedek. Nem kívánom senkinek, hogy valakitől azt hallja "Nem baj, ez is szép teljesítmény" miközben a szeme az ellenkezőjét mondja...
Elmentem, hogy sikerélményem legyen és úgy tértem haza, hogy másnap a saját könnyeim ébresztenek. Bárcsak azt mondhatnám, hogy "nem baj, majdnem a háromnegyedét megtettem és minden oké, többet mentem mint a kisebb táv", de az az igazság, hogy nem csak  motivációm maradék piciny darabja veszett oda, hanem az önbecsülésem is. Akinek rohadt sok hálával tartozom az Sleepy, mert ő próbált motiválni és az út felénél átvette a súlyt a vállamról, de ezzel olyan kellemetlenül éreztem magam, de ha tudná hogy miatta nem folytattam akkor vajon megint mást mondana a szája mint a szeme? Nem nézne rám úgy, mint egy akarat gyenge valakire, aki ahelyett hogy a rövidebb távnál lefordult volna inkább tovább ment, mert annál többet szeretett volna teljesíteni?
Hülye voltam, és szerencsétlen... és amire a legkevésbé vagyok büszke, a Epöli szikláknál tett nyavalygásom, ami csak egy percig tartott, de azt már muszáj volt...
Miért érzem magam akkor mégis így? Apám, anyám és mindenki szerint szép táv 33 is, és nem baj, hogy kiszálltam, de én úgy érzem meg kellett volna makacsolnom magam, még jobban. Nem tudom mit csináljak, azt hittem menni fog, és átkozom magam, amiért nem mentem tovább és utálom magam miatta, de nem lesz jobb. Mínusz egy sikerélmény, mínusz egy pont motiváció, mínusz egy pont önbecsülés.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése