Valamit valamiért...

Habár szívem vágya az volt, hogy idén én a hős elinduljak a Kinizsi 100-nak nevezett (tor)túrán sajnos eme elképzelésem megdőlni látszik. Kicsit rosszul érint, mert lelkiekben már nagyon felkészültem, de teljesen megértem édesanyámat is.
Az, hogy túrázás terén nagyon sehogy se állok az mondjuk köszönhető a környezetemnek is részben. Anyu "Ne menj egyedül! Ne menj idegenekkel! Kövess valakit, aki már jártas!" elméletét nem értem, de mondjuk nálunk még mindig nagy ellentétezések vannak a családban (pl.: legyen barátod, csak ne barátkozz fiúkkal). Mondjuk nem szeretek másokat hibáztatni, de most úgy érzem itt az ideje, hogy minden leírjak...
Először is Anyu az, aki a nem támogatásával és ellenkezésével akadályoz. Hiszen hiába vagyok (átkozott) nagykorú attól még a szabályok ugyanazok... Azaz hiába mennék el hétvégenként túrázni nem engednek. Hát nem buli? Mondjuk édesanyám az, aki bosszankodott amiatt amiért abbahagytam a sportot (úszás) és most meg amikor valami olyat szeretnék csinálni, amit ő is szeret... Azt mondta, hogy ő szeret túrázni, de neki nem kell motiváció (pl.: oklevél, kitűző...) és, hogy akkor mikor maradna ideje az úszásra... (Mintha most annyit menne -.-) Az meg a másik, hogy már mióta mondogatom neki, hogy megint el kéne kezdeni járni túrázni (2012. szeptember) és most meg azzal dobálódzik, hogy csak valaki miatt akarok menni... Mindegy sikerült megegyezni: nem megyek Kinizsire, viszont jön velem (vagy legalábbis elenged) Tatára, amikor lesz márciusban ott túra...
Másodszor nincs társaságom. Vannak páran, akik mondogatják, hogy jönnek, de ezekből nem hiszem hogy lesz valami. Egyedül meg... Úgy szeretném, ha lennének túrák. Úgy szeretném, ha lenne társaságom közben. Úgy szeretném...

Szóval: Goodbye Kinizsi, but... Maybe next year!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése